1944 március. A nácik megszállják Magyarországot. A zsidóság ezzel halálos veszedelembe kerül.
A jövőt illetően senkinek sincs reális elképzelése. Mindenki igyekszik menteni az életét az adott, nagyon szűk lehetőségek közepette.
Két grafikus kolleganőmmel egy cementgyárban jelentkeztem fizikai munkára.
Állományba vesznek és szabályos munkakönyvet kapok. Itt padlóburkoló cementlapok készülnek, azok hibás példányait javítjuk.
A tavasz derekán egy barátnőm – aki egyben tanárom is volt és akinek szoros kapcsolatai vannak a katolikus egyházzal – szól nekem, hogy az egyház patronálása alatt alakul egy hadiüzem, amelynek rejtett célja a zsidó származásúak védelme. Az ő révén sikerül is bejutnom. Akkor még mindenki bízott és hitt az egyházak hathatós védelmében.
Jelentkezem a beindulásnál, kis csomagommal a hónom alatt, a 40 személy
befogadására alkalmas budai villában, a „Katalin”-ban, ahol a pincétől a padlásig kb. 120-130 ember zsúfolódik össze, csupa jóléthez szokott, elkényeztetett egyén, nő, férfi, gyermek, aki egymáson keresztül
tülekedve igyekszik magának egy kis életteret biztosítani. Elveszetten állok kis táskámmal alvóholmi nélkül, amikor hozzám lép egy hosszú hajú szőke nő. Átható tekintete a szemembe fúródik és azt mondja:
„Látom, nincs takaród, adok neked egyet.” – Egy ember a padlás sokadalmában, aki másokkal is törődik! – Ez Hanna. Tekintetünk találkozik és összekapcsolódik. „A szemedből látom, hogy magunkfajta vagy”- mondja – és máris eltűnik, hogy segítsen másoknak.
Mély vonzalom ébred bennem iránta. Az elhangzottakon kissé elcsodálkozom és úgy értelmezem, hogy mindketten rajzolók vagyunk. Csak jóval később jövök rá, mit értett a szavakon.
Este napiparancs osztás van. Tudom, hogy magas rangú katonatiszt lánya a katonai parancsnok. Mindenki kissé bizonytalan érzéssel és félelemmel teli tisztelettel viseltetik iránta.
Gitta – mert ő az – megjelenik az oszlopos, tympanonos, neoklasszikus villa lépcsőjén fent, mi lent a kertben sorokba rendeződve várjuk a parancsait. „De csúnya nő!”- ez az első impresszióm a sportolástól megkeményedett férfias arcvonásait látva. De ez a hatás csak pillanatokig
tart, amíg beszélni nem kezd. Akkor hirtelen átalakul a kép, hogy soha többé ne adjon helyt az első benyomásnak. Erővel teli sugárzó egyéniség szól a piedesztálról. Minden szigora és megközelíthetetlensége mellett valami hallatlanul vonzó árad a a lényéből.
Ottlétem csak pár napig tart. Hogy a hadiüzemben rendes tag lehessek, a régi munkahelyemről el kellene bocsátani. De nem engednek el. Szomorú szívvel visszatérek a cementgyárba, és ott dolgozom kora őszig, amikor is már nem érkeznek cementszállítmányok a Dunán, és a gyárat bezárják. Bennünket szabadságolnak és szélnek eresztenek.
Itt az alkalom, visszatérhetek a hadiüzembe, ahova a szívem húz és ahol vendégként befogadnak. A varroda megszervezett munkájába már nem tudok belekapcsolódni, de a konyha táján mindig akad tennivaló, ott használni tudnak.
Már az elején megismerkedek két társammal, Évával és Ruszival. Hasonló
érdeklődés és vonzalom hoz össze bennünket, és a közösen átélt szellemi élmények egy életre elszakíthatatlanul összekapcsolnak.
A kert végében egy fabarakkban laknak, amely Hanna és Lili otthona is, és ahol számomra is akad hely. Gitta egy teljesen különálló barakkot foglal el parancsnoki szállásként, amit olyan tisztelet övez, hogy még a tájékára sem merészkedik senki.
Egy alkalommal Éva egy Hannától származó írással fogad. Annyira megfogta, hogy lemásolta magának. Német nyelvű vers. Egy „Morgen” tanítás: „Lasse die Gasse…..”
Elolvasom és a világ fordul meg bennem. Egy dal, egy csodálatos ritmusú muzsika érint meg és legbensőm rezonál rá. Valami csoda nyílik, rég eltemetett vágy. Annyi keresés, olvasmány, előadás és minden után, amit eddig megismertem, tudom, hogy amit a szívem legmélyén mindig kerestem, ez a HANG most megtalált. Nem is annyira a mondanivaló, a muzsika, a ritmus az, ami teljesen magával ragad.
Persze rögtön leírom egy füzetbe. Ettől kezdve izgatottan várjuk az újabb írásokat, amivel Hanna időnként, majd mind gyakrabban megörvendeztet. A füzetet ma is őrzöm.
Az ostrom, a bújkálás nehéz idejében vigaszt és reményt adó társam volt.
Hanna látva határtalan szomjúságunkat és érdeklődésünket munka után nem egyszer maga köré ültet a fűbe, és a beszélgetések egyes részeit elmagyarázza. Főleg az ember és az univerzum kapcsolata, a hierarchiák egymásra épülése, benne az emberlét feladata az, ami élményszerűen
emlékezetemben marad. A magyarázatok mindig friss energiával töltenek fel.
A füzet az újabb beszélgetésekkel lassan telik. Változatlanul nem annyira a
mondanivaló, hanem a ritmus, a muzsika fog meg elsődlegesen és táplál. A mondanivalót az idő érleli.
Évek telnek el, amíg a jelentését, a jelentőségét valóban felfogom. Még ma is előfordul, hogy meglepődöm egy-egy újonnan felfedezett értelmezésen.
A kapcsolatom Hannával a legélőbb. Vele vagyunk a legtöbbet együtt. Gitta, miután Hannától értesült intenzív érdeklődésünkről, sétakörre méltat egyízben. A lefolyt beszélgetésünkre már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon megtisztelve éreztem magam.
Lilivel alig van kapcsolatom. Ő főleg a tizenévesekkel foglalkozik, és mindig fiatalok lelkes csapata veszi körül. Éva viszont Lilihez kapcsolódik legintenzívebben.
Ottlétemkor Éva hirtelen nem jól érzi magát. A nyakát fájlalja. Jól esik neki, ha masszírozzák, de főleg, ha húzzák. Senki nem tudja, mi a baja. A rá következő egyik éjszakán megnyílik a hallása és attól kezdve csodálatos muzsikájú beszélgetéseket jegyez fel. Fájdalmai azonnal megszűnnek és
nem térnek többet vissza.
A „Katalin” népes sokadalmában Gitta, Hanna és Lili mint három összetartozó oszlop magasodnak ki. Mindenki érzi, hogy mások, hogy velük valami több van jelen. Ismeretlen, megmagyarázhatatlan rugókat éreznek mögöttük hatni. A fabarakkot sejtelmes titok lengi körül
és a legabszurdabb mende-mondákat suttogják az ott történtekről. Minket hármunkat ez nem foglalkoztat. Boldogan fogadjuk a mind gazdagabban csordogáló szellemi táplálékot, de erősen él bennünk a vágy, hogy a forrásnál, egy beszélgetésen mi is jelen lehessünk.
Késő ősz van már. November 3.-át írunk, amikor elérkezik a várva-várt pillanat. Hanna úgy érzi, itt az ideje, hogy mi is részt vegyünk. Megnyílik előttünk a parancsnoki barakk ajtaja.
Megilletődve lépünk be és leülünk. Gitta, a jegyző arcán látom, hogy nem lelkesíti a tágabb kör, de Hanna kívánsága szent.
Mély csend vesz bennünket körül, amiben teljesen elmerülünk. Egyszerre csak hatalmas, soha nem tapasztalt erő jelenlétét érzem, amely erőtérként vesz körül és mint egy légörvény húz a magasba. Hanna megszólal. Arcán látom az átszellemült kifejezést. Teljesen öntudatánál van.
Beszéde természetes, de erőt sugárzó, tiszteletet parancsoló. Megint nem a mondottak hagyják a mélyebb nyomot, hanem az a hatalmas erő, ami mindnyájunkat átjár, betöltve az egész helyiséget.
Aki ezt egyszer átélheti, az 100%-os meggyőződéssel tudja, hogy ami vele történt, az IGAZ, hogy minden ott elhangzott szó erőt és igazságot hordoz. Az ellenkezőjéről soha meg nem győzhető. Tudja, hogy olyan kegyelmi ajándékban részesült, ami egy életre kötelez.
Ez volt az a beszélgetés, amit Éva végig ugyanúgy hallott az egy szó kivételével.
Pár napra rá el kellett hagynom az üzemet. A tragikus befejezésen már nem vagyok jelen.
A háború végével elindul lassan az élet. 1945 kora őszén Éva, Hanna és Lili halálhírét hozva, hazatér a deportálásból. Majd hamarosan végleg elhagyja az országot, és Ausztráliában talál új otthonra.
Ruszi és én, az itthon maradottak, tartjuk Gittával a kontaktust. Az átéltek
összekapcsolnak.
1946-tól egész 1960-ig mint reklámgrafikusok és dekoratőrök együtt dolgozunk Gittával a műtermében.
Munkánk állandóan van, nagyobb volumenű is: nemzetközi vásárok, külföldi kiállítások, stb. dekorációinak tervezése és kivitelezése. Ebben a feladatkörben a jó eredményt csak a különböző szakterületek munkájának összehangolása biztosítja. Gitta a pontos szervezés nagymestere.
Mindig bámulatba ejt, milyen ösztönzőleg tud hatni a legkülönbözőbb embertípusokra. Mindenkiből képessége maximumát tudja kicsalni. Örömmel dolgoznak vele, mert mindenki boldog és elégedett, ha adottságait maximális fokon fejtheti ki.
A műterem légköre mindig jó és pozitív. Délutánonként összeülünk teázni. Gitta előveszi a fekete füzeteket, felnyitja valahol és olvas belőle. Ez napunk fénypontja. De valahogy egyszer sem olvassuk el szisztematikusan elejétől végéig. Így a beszélgetések különálló mozaikdarabokként
élnek bennem. Csak jóval később, amikor a német fordítást könyvalakban olvasom, amelyből hiányzik a magyar szöveg dallama és ritmusa, akkor szembesülök először egyedül a mondanivalóval. Akkor döbbenek rá annak mély értelmére, az egész szerves egységére és teljességére.
Amikor a magyar könyvet sajtó alá rendezem, még szorosabbá válik a szöveggel való kapcsolatom, amely az idők folyamán egész világképemet, értékrendemet és gondolkodásomat átalakítja.
Az 56-os forradalommal megnyílik a nyugati határ. Gitta mind gyakrabban vállal külföldi megbízatásokat és tölt hosszabb-rövidebb időt nyugaton.
1960-ban újra útra készül, csomagol. Táskájába – látom – berakja a fekete
füzeteket. Tudom, nem fog többet hazatérni. Útjaink szétválnak. Gitta távozik, hogy a küldetését teljesítse.
Egyszer az Angyal ezt mondta Gittáról:
Közületek egyik azt játszotta, hogy felvette látható varázssüvegét. És szívének melegével átizzította a rápingált kabalisztikus jeleket és őslényegéhez így közelített. S valami van ebben a vágyban az öt kenyér csodájából.
1990. november 3-4.
Péter Ágnes
lásd még: helyszínek Budapesttől Budaligetig