Nekem nem volt alkalmam Hannát, a grafikusművészt megismerni.
A háború zivataros idején én Hannával az „emberrel” találkoztam. 1944 tavaszán a német megszállás következtében üldözötté vált zsidó származásúak védelmére a katolikus egyház égisze alatt egy hadiüzem létesült, a „Katalin”. Itt ismertem meg Hannát.
Első éjszaka elveszetten álltam kis táskámmal, alvóholmi nélkül a hálóhelynek szolgáló padlástérben, amikor hozzám lépett egy kontyos szőke nő. Átható tekintete a szemembe fúródott és azt mondta: „Látom, nincs takaród, adok egyet.” – Egy ember a padlás sokadalmában, aki ráér másokkal foglalkozni! – tűnődtem. Tekintetünk találkozott és összekapcsolódott: „A szemedből látom, hogy magunkfajta vagy” – mondta és máris eltűnt segíteni másokon.
Az elhangzottakon kissé elcsodálkoztam és úgy értelmeztem, hogy
mindketten rajzolók vagyunk. Csak jóval később jöttem rá, mit értett e szavakon. – Ez volt Hanna.
A hadiüzemként működő varrodának Hanna volt a lelke. A szalagmunkának ő a szervezője, ő osztja szét a munkaköröket, határozza meg a különböző munkafázisokat, ő tanítja be a varrni nem tudókat, javítja ki a hibás darabokat. Sehol sem tanulta, csak tehetségével és veleszületett érzékével ezt a munkaterületet is uralta. Remek pedagógiai készségét
mindenütt gyümölcsöztetni tudta és erőt tudott önteni a sokszor elkeseredett dolgozókba. Az élet praktikus oldalának is született művésze volt.
Amint üzemi életünk rendeződött, a kert végén levő fabarakkban, Hanna
közelében kaptam én is szállást. Így módom nyílt jobban megismerni.
Mint egy kiváló antenna, oly érzékeny volt az élet minden mélységére, a
szenvedésre is. Éles tekintete, összpontosító figyelme a felszín mögé látott és mindig a lényegre tapintott. Tudatos megnyilvánulásai intuitív megérzésre támaszkodtak. A kettő csodálatos összhangban működött. Segítőkész lényéből szeretet, de egyben szigor is sugárzott. Maximális igényt támasztott magával szemben, és másokból is a maximumot igyekezett előcsalni. Mint egy sziget az óceánban, vele mindig a „több” volt jelen.
Hanna megérezte bennem az élet szellemi arca iránti vonzalmat és érdeklődést. Hamarosan kaptam tőle egy írást, a később „Az angyal válaszol” címen megjelent könyv egy német szövegrészletét. Olvasva ezt a világ fordult meg bennem. Egy dal, egy csodálatos ritmusú muzsika érintett
meg, és én teljes lényemmel rezonáltam rá. Tudtam, hogy az oly rég keresett „HANG” talált rám.
És a hang Hannán keresztül kelt életre. Lassan több írással is megismerkedtem. Hanna párunkat a kert füvén maga köré ültetve magyarázta őket. Új mondanivaló, új szemléletmód és teljes nyitottság és elfogulatlanság jellemezte ezeket a beszélgetéseket.
Együttlétünk vége felé az írások születésénél is jelen lehettem. Láttam az
öntudatát teljesen megőrző Hanna tiszteletet parancsoló átszellemült arckifejezését. Éreztem az erőteret, ami a jelenlévőket és az egész helyiséget betöltötte, és megéreztem a mondottak ”tiszta”, „igaz” voltát, amik megingathatatlanul egy életre magukhoz láncoltak. Hannát megismerni az élet nagy ajándéka volt.
Ennyi az alig több mint féléves ismeretségünk története. A tragikus befejezésen, a deportálásán már nem tartózkodtam az üzemben.
Budapest, 1992. március 30.
Péter Ágnes